A szél jel... Hiszel a szélben?
Ha majd eljön a változás szele...
I. rész
A szél jel… Hiszel a szélben?
A keleti szél sikoltva tépte fel az eddig nyugodt tó békésen hullámzó felszínét, és a víz immár vad, fehér tajtékot vetve csapódott neki a fövenyes parton megbújó, kisebb szikladaraboknak. A nádasban rejtőző madarak félve bújtak közelebb egymáshoz, miközben a sáslevelek fájdalmasan rezzentek össze. De a szél tovább szárnyalt. Útja a roxforti erdő öreg fenyveseinek ágai közé vezetett. Felkavarta a földre hullott tűleveleket, magával ragadta a hollók elvesztett, halálszín tollait.
Beletépett az erdei ösvényen áthaladó, fekete köpenyes alak talárjába, éjsötét tincseibe.
Aztán – mintha csak megrémült volna valami, az erdő némaságában rejtőző erőtől – zúgva távozott a Tiltott Rengeteg sötétjéből, s végigvágtázott az iskola parkjának ápolt gyepén.
Megrázta az apró vadőrkunyhó rozoga ablakait, majd betörve a házikóba megbillentette az újra-és újra felhasznált viaszból készült, göcsörtös gyertya kanócán táncoló lángocskát.
Agyar, az iskola házőrzője hangos morranással kapta fel a fejét.
Még számára is volt ebben a szélben valami ijesztő. Ez nem a jól megszokott szellőcske volt, ami felborzolta rövid bundáját, és enyhülést hozott a bolhák csípését követő, viszkető érzésben. Ez valami más, valami ismeretlen volt…
Agyar, kinyújtóztatva elgémberedett tagjait, megrázta magát, majd egy gyors pillantást vetett gazdájára. A félóriás vadőr elgondolkodva beletúrt bozontos szakállába, miközben bölcs szemei sokatmondóan viszonozták kutyája pillantását. De hangosan csak ennyit mondott:
- No…
Agyar – helyeselve a férfi igazát – hatalmasat ásított, és lesunyuló füleivel a kinti neszeket hallgatatta.
A szél tombolt. Dühöngött. Elfeledett, ősi igéket sziszegett a végtelennek egy letűnt kor letűnt fiairól. Eszmékről, álmokról, melyek soha nem váltak valóra, tervekről melyek soha nem végeztettek be, emberekről, akik soha nem születtek meg.
A világ titkairól mesélt, kitartásról, gyengeségről, gyűlöletről, hitről, mágiáról, az egyetemes körforgás mibenlétéről.
De ez a szél nem a békés, bölcs tudás megtestesítője volt. Ez a szél gonosz volt. Változást akart, neki tetszőt, amelyben majd felemelkedik az Ő népe. Egy világot, melyben az erő, a tisztaság, az igazi, régmúltú mágia lesz a hatalom képviselője.
Változást akart. De ehhez cselekednie kellett. Nem várhatott immár tovább.
A szél hirtelen irányt váltott. Soha nem tapasztalt sebességgel hagyta el békés parkot, felkunkorodott a Roxfort évezredes tornyaihoz. Kivágta az Északi-torony jóslástermének festett üvegablakait, majd betörve az apró, zsúfolt, szín-kavalkádszerű tanterembe hatalmas pusztítást vitt véghez.
A fényesre csiszolt parkettán a tealevelekkel keveredő, szilánkosra robbant kristálygömbök kristályain csillant meg a fáklyák fénye.
A szél ismét végigzúgott a Tiltott Rengeteg ösvényein, de már nem lelte ott a sötét talárba öltözött férfit. Ezt látva új irányt vett.
Elhagyta Skócia fenséges, ősi mágiával átszőtt lankáit, s helyette új áldozatául a Surrey grófságban megbújó elitváros, Little Whinging, Privet Drive 4-es szám alatti házát választotta ki.
*~¤~*
2 héttel később
Perselus Piton elgondolkodva vette kezébe az egyik mardekárosától, még a tanév végén elkobzott könyvet, ami egy bizonyos James Frazer által az 1800-as évek végén kiadott tanulmány volt, s a mágia és a vallás olykor hálás, olykor épp ellenkezőleg: hálátlan kapcsolatát taglalta.
Piton végigpergette ujjai között a mára megsárgult lapokat, miközben ajkait meglepett és egyben dühös horkantás hagyta el.
Egy tudatlan kvibli irománya az Ö egyik mardekárosának kezében?! Istenek, hova fajul ez a világ…
Váratlanul megakadt a szeme egy viszonylag fiatalabbnak tűnő pergamenen, mely a könyv utolsó oldalai között rejtezett. Gyorsan átfutotta a sötétkék tintával írt sorokat, majd meglepődve konstatálta, hogy amit éppen a kezében tart, az egy a témához kapcsolódó esszé, vagy kritikaszerűség.
Érdeklődve kezdett hozzá a kézzel írt monológhoz, de csak azért, hogy pár másodperc után hitetlenkedő, és felháborodott fejrázásba kezdhessen.
A világ folyamatosan változik. Mindig, minden egyes pillanatban. Észrevétlenül, az emberi érzékek számára felfoghatatlanul. Egy állandó körforgás ez, egy egyensúly adta ősi szabályok szerinti átalakulás, melyben az alfa és az omega egyet jelent, amelyben a vég és a kezdet egymásba torkollik.
Valaha létezett egy világ, az igazság és a béke világa, amiben a jó és a rossz örök egyensúlyban állt. De eme letűnt kor mára már csupán romjainak emlékeiben rejtezik. Régi, ősi vallások téziseibe; Indiában az Egy, a Harmónia; Kínában Jin és Jang egyensúlya; a kereszténység, a buddhizmus, a mohamedán vallás központi figurái: Jézus, Buddha, Mohamed… vagy akár Kínából Konfucius emlékezteti az embereket – ha észrevétlenül is – az egykori Paradicsombeli létre.
A mai világban legnagyobb teret hódító vallások legtöbbször egy adott, az előbb is említett központi figura köré épülnek. S legtöbbször alaptényeikben megegyező példázatokkal, legendákkal tanítják hívőiket az általuk legjobbnak tartott útra…
Na igen, gondolta a férfi epésen, innentől válik érdektelenné az egész halandzsa. Szemei érdektelenül futották át a következő bekezdést, mely az egyes világvallások azonos hitelveit, mítoszait taglalta.
… Azok a népek, amelyek hasonló mítoszokban és legendákban hittek, és még ma is hisznek, földrajzilag messze éltek egymástól. Kultúrájuk és hagyományaik különbözőek, egymástól eltérőek voltak. Társadalmi szokásaik semmiféle kapcsolatban nem álltak egymással. Ami azonban a vallásukat illeti, mégis feltűnően hasonló elképzeléseik alakultak ki. Természetesen nem minden nép hitt az összes említett dologban (tisztító vízözön, Istenanya, a Pokol lángoló kínjai, az élet fája, a fiatalság kútja), de valamennyi hitt ezek közül néhányban. Úgy tűnik, valamennyi vallás alapvető hitnézetei többé-kevésbé valamilyen közös eredetre vezethetők vissza. Ezeket az alapokat idővel kiszínezték, megváltoztatták, más tanítások nőttek ki belőlük. De a körvonalak félreérthetetlenül azonosak.
Logikusan végiggondolva, az alapvető elképzelések hasonlósága a világ sok vallásában annak erőteljes bizonyítéka, hogy ezek nem egymástól elválasztva és nem egymástól függetlenül vették kezdetüket. Az elképzeléseiknek minden bizonnyal közös eredete van. Mi ez az eredet?
Perselus gúnyos kacajra fakadt. Régen volt – pontosabb két és fél hónapja –, amikor utoljára valami idiótaság megnevettette. A legutóbbi alkalommal Weasley bájitaldolgozata volt rá ilyen hatással. A fiú szintén tényekkel dolgozott – akárcsak az előbbi esszé –, ám a griffendéles lelkesedés, és hatalmas, naiv képzelőerő teljesen más irányba terelte a Gólkirályt, mint azt a tanára elvárta volna egy beadandótól.
A bájitalmester újra átfutotta a sorokat.
Végül is… A szöveg látszólag logikus következtetések hálózata volt – ugyan rengeteg elhamarkodott ténymegállapítással megtűzdelve, melyek később már tézisként szerepeltek –, de azért a naiv léleknek szórakozást nyújthatott.
Vajon, mire gondolhatnak, mint eredet? Egy ősi istenre? Világteremtőre? Éltessük a mágikus világban a keresztényi istent? Vagy Allahot? Netalántán Buddhát?
Piton ellenkezve megrázta a fejét.
Mi a fenéért gondolkodik ilyen értelmetlen zagyvaságokon?
Pálcája után nyúlt, majd egy dühös intésének köszönhetően mind a könyv, mind a témával kapcsolatos értekezés, az elkobzott kacatokkal megtöltött fiókjába került.
Ő pedig elhatározta, hogy elkötelezett ateistaként, nem kíván még önmagával sem hitvitába keveredni.
Még mindig az előbb olvasott szövegen mérgelődve a kandallójához lépett. Pár percig elgondolkodva meredt a narancsos lángokba, miközben ajkaihoz fáradt ránc költözött.
A tűz olyan, mint a hatalom – állapította meg keserűen. – Ugyan olyan… Látszólag sok, apró láng tekergőzése alkot egy egészet. Ezek biztosítják az embernek az életadó meleget, a bátorító fényt, a szépség varázslatos erejét. Ám a valódi erő nem a tűzben rejlik, hanem a levegőben, az oxigénben, és a kandallóban megbúvó fahasábokban. Ezek nélkül a tűz halott. Nem képes élni. Égni. Lángolni. Nincs mit felemésztenie…
Ilyen a korlátlan hatalom is. A diktatúra, s annak eszköze: a terror… Miután elpusztítja valós, és vélt ellenfeleit, önmagát emészti fel.
Perselus Piton nem volt együgyű ember. Mardekáros diákként végezte el a Roxfortot, majd a világ legrangosabb, és legelismertebb bájitalmesterei közé emelkedett. Hatalmas tudásra és erőre tett szert, miközben végigjárta a maga útját: az élet iskoláját – ha már amúgy is ironikus hangulatban vagyunk…
A külvilág számára tökéletesnek látszó sorsát – a gyermekkorán kívül – csupán egyetlen, apró szépséghiba csúfította el. Mégpedig az a tény, hogy halálfaló volt…
Egy nyugodt fogással fekete ingének ujjához nyúlt, és lassú, megfontolt mozdulatokkal feltűrte a drága anyagot.
Alkarján ott feketéllett a sötét jegy.
- Ez van, ember – mormolta a férfi, miközben üres tekintetével ismét a lángokba meredt.
Egyszerűen… Elfáradt. Belefáradt abba, hogy egy olyan szerepet játsszon, ami sohasem volt ő maga. Hogy egyetlen fiatalkori ballépése miatt…
Ugyan már, Perselus… – Öngúnyoló vigyor költözött az ajkaihoz. – Milyen ballépésről beszélsz? Ami emberéletekbe kerül, az nem ballépés, még csak nem is hiba vagy fatális tévedés! Az egy tragédia, amit csak magadnak köszönhetsz!
Hirtelen teljesen értelmetlennek tűnt olyan apró-cseplő dolgokon gondolkodnia, mint a diákjainak vallási-ideológiai hovatartozása… És őszintén szólva, nem is volt ideje rá.
Váratlanul az alkarjához kapott, melyen a tetoválásszerű mintát, két perccel ezelőtt, még csupán a tűz fénye miatt rávetülő, izgő-mozgó árnyak tettek élővé.
Ám a sötét jegy most valódi tekergőzésbe kezdett. Igazi tombolásba. Perselus érezte a jegyből áradó, őrült eufóriát…
Fogai gyilkosan csikordultak össze, miközben minden más gondolat kirepült a fejéből, és csupán egyetlen egy maradt ott, mindent betöltően, dühös kétségbeesést szítva: A Nagyúr boldog!
~*~
Hűs szél cirógatta meg a földön térdeplő fiú izzadt arcát, befurakodott kócos, nedves tincsei közé, hamis gyógyírként átmosva reszkető lelkét.
Harry Potter ajkait fáradt sóhaj hagyta el, majd lassú, öreges mozdulatokkal felhagyott a veteményeskert gazolásával, s a sarkaira ült.
Tekintetét az ezer ággal sütő napkorongra függesztette, mely most forró parázsként égette bőrét. Harry a homlokához emelte a kezét, beárnyékolva így smaragdzöld íriszeit, ám a szeme előtt ugráló fekete, illetve sötétvörös pontok és girbe-görbe vonalak alkotta ijesztő hálón ez sem segített.
A nyár eleje óta ez ment. Harry minden második napját a ház mögötti veteményes gyomlálásával töltötte, a fennmaradó időben pedig Petúnia néni és Vernon bácsi idiótábbnál idiótább parancsait teljesítette. Ez hol a lakás kitakarítását, hol a kocsi lemosását, hol a fűnyírást jelentette – önmagukban ezek a dolgok nem voltak hülyeségek, azonban, hogy valaki minden második napon füvet nyírjon, eléggé röhejesnek tűnt a fiú szemében. Azonban a kapott feladatoknak volt egy közös pontjuk, mégpedig az, hogy Harry fizikai kifullasztására törekedtek.
Minden este hulla fáradtan, reszkető tagokkal vánszorgott fel az emeleti szobájába, s hullott rá kényelmetlen matracára. Azonban Harryt még fekvőhelyének eme kellemetlen tulajdonsága sem zavarta igazán. Hisz’ amint a feje a párnához ért, szemei ólomsúllyal csukódtak le, de csak azért, hogy a következő pillanatban legutáltabb rémálmának színhelyére repíthessék.
Gyűlölte a nappalokat, és rettegte az éjszakákat. Egyszerűen… elfogyott az ereje.
A mindennapos rosszullétek, a keze őrült remegése, az örökös hányinger legyengítette, s az, hogy éjszakánként fulladozva tért magához, úgy kapkodva levegő után, mint a vízbefulló kisgyermek, egyenesen megrémítette.
Harry elgondolkodva tekintett végig Durslyék tökéletes gyepén, majd a frissen vakolt házfalakon.
Mennyi szépség… és milyen romlott belsőt takar – gondolta a fiú megkeseredő szájízzel.
Remegő kezekkel végigsimított cserepesre száradt ajkain, majd lassan kétlábra tornázta magát, s leporolta a térdeit, melyeken koszfoltok éktelenkedtek.
Így mégse mehet be a lakásba… Csak magának csinálna még több munkát.
Ekkor halk, koppanó hang hallatszott a konyhaajtó felől, a tornácról, ahol ebben a pillanatban megjelent Petúnia néni, arcán émelyítő mosollyal.
Harry két hét óta, minden nap ugyanazzal a hitetlenkedő érzéssel fogadta nénikéje közeledését.
A Dursleyéknél eltöltött eddigi tizennégy évhez képest egyetlen dolog változott ezen a nyáron – azonkívül, hogy nem engedték a konyha közelébe –, amire a fiú képtelen volt normális magyarázatot találni: Harry minden nap, a házimunka elvégzése után, személyesen Petúnia nénitől egy pohár citromos vizet kapott.
Itt a lényeg, a hangsúly, a képzeletbeli felkiáltójel nem a citromon, nem a vízen, vagy az abban koccanó jégkockákon, de még csak nem is a drága üvegpoháron volt, hanem azon, hogy Petúnia, életében először, nem kényszerből adott valamit Harrynek.
És ez a fiút kimondhatatlanul nyugtalanította, még akkor is, ha Vernon Dursley ugyanolyan hévvel alkalmazta rajta, büntetésül a létezéséért, a nadrágszíjat, mint az elmúlt években.
- Tessék, jól fog esni – mondta a nénikéje tettetett kedvességgel, s felé nyújtotta a kissé zavaros italt.
Harry egy rövid ideig némán meredt édesanyja nővérére, s fogva tartotta annak sárbarna szemeit. Nézte a sápadt, ráncos arcot; a pengevékony ajkakat, melyeknél gúnyos, irigy ránc húzódott; az apró egérszemek alatt megbúvó szarkalábakat; a tövüknél őszülő, sötétre festett hajszálakat, melyek most a melegtől nem rendeződtek a Petúnia szerint divatos, Harry véleménye szerint inkább divatjamúlt kontyba.
Harry nézte a nőt, és próbálta felfedezni benne saját és az édesanyja vonásait, a vékony, karcsú alakot, a mandulavágású szemek emlékét… De nem járt sikerrel. Csupán egy, az irigységben és gyűlöletben megöregedett középkorú asszonyt látott. Valakit, aki számára senki volt.
Petúnia kezében egy pillanatra megremegett a vizespohár, ahogy a fiú intenzív, zöld pillantása rávillant.
Ezek a smaragd szemek… – Még ezen a forró, augusztusi napon is kirázta a hideg. – Gyűlölte őket.
Csak mert… Mert.
Mert ezek Lily szemei voltak. Minden egyes pillanatban a testvére, az anyja, a nagyanyja, az ősanyja szemei néztek vissza rá a fiú finommetszésű arcából. Smaragd drágakő… Amit ő nem örökölt, ami miatt sosem érezte magát tökéletes családja igazi leszármazottjának. És ezek az íriszek még most is, bolond testvére halála után is kísértik. Nem szabadulhat tőlük!
Gyűlöli őket, ahogy a fiút is! És meg fogja semmisíteni őket… Már intézkedett.
Petúnia megacélozta magát, és rezzenéstelen kézzel a kölyöknek nyújtotta az italt. Igyekezett elrejteni az arcára kúszó undort, amit a gyerek iránt érzett.
Harry halványan biccentett, majd kézbe vette a felé tartott poharat, s mivel nem akart hálátlannak tűnni, gyorsan felhajtotta annak tartalmát.
Már jól ismert, édeskés illat kúszott az orrába, majd váratlanul kirázta hideg.
Nem értette, mi történik.
A hideg nedű, ahelyett hogy hűs megkönnyebbülést hozott volna égő testének, durván végigmarta a nyelőcsövét. A hányinger olyan gyorsan tört rá, ahogy eddig még soha. Látása, mintha valaki elfújta volna a világosságot adó gyertyalángot, most élettelenül beszűkült, elsötétült, majd ismét kivilágosodott, ám ekkor már szinte a környezetében lévő minden dolog eddig soha sem látott fényességgel ragyogott fel. A tárgyak fura aurát kaptak, miközben Harry valahonnan nagyon messziről nénikéje ijedt-dühös hangját hallotta, majd érezte, ahogy térdei keményen koppannak a száraz földön.
Zsongott, bizsergett az egész teste, bőrén, mintha milliomnyi apró hangyaláb járt volna tüzes táncot. Kihunyó tudata mennydörgés robaját hallotta, pedig csupán nagybátyja lépéseit visszhangozta a langyos föld, melyhez immár arca szorult. Olyan volt, mintha kipréselték volna a levegőt Harry tüdejéből. Nem tudta, mi történik, és hogy miért…
Biztos napszúrást kaptam – kapta el az elméjén átfutó, utolsó értelmes gondolatot, majd a sötétség ismét magába fogadta. Ám most már nem a néma, fagyos űr várta, hanem egy lázálomszerű látomás, amelyből, tudta jól, esélye sem lesz szabadulni.
~*~
A Roxfort igazgatója ünnepélyes mozdulattal tépte fel a kezében tartott citromporos tasak száját, majd, mintha igazi, komoly szertartást végezne, egy hideg vízzel megtöltött bögrébe ömlesztette annak tartalmát. Az idősödő férfi arcán mélységes áhítat rajzolódott ki, s kristálykék szemei jókedvűen villantak meg a félhold alakú szemüveg mögött.
Minerva McGalagony elmerengő tekintettel követte Albus mozdulatait, miközben gondolatai felbőszült sárkányként keringtek az elméjében.
Azóta ismerte az igazgatót, mióta tétova gólyaként először átlépte a Roxfort kapuját. Fiatal és heves griffendéles hölgyeményként ő maga is halálosan szerelmes volt – többszáz diáktársnőjével egyetemben – az akkoriban még jóképű, karizmatikus és mindig mosolygó átváltoztatástanárba. Majd ez a képzeletbeli lángolás mélységes tiszteletben gyökerező, baráti szeretetté avanzsálódott, amint kollégákká váltak.
S egyébként is… A férje nem igazán díjazná a gondolatot, hogy valaha is szerelmes volt egykori professzorába, akit nem mellesleg az előző Sötét Nagyúr legyőzőjeként emlegetnek az emberek…
Minerva helytelenítően oldalra biccentette a fejét.
Albus, mint Grindelwald ellenfele, mindig is híres volt a varázsvilágban, ám azok, akik már régebben is személyesen ismerték őt, valami olyan mély, és megfogalmazhatatlan elkötelezettséget éreztek a férfi iránt, ami anno első látásra kibontakozott mindenikben, s ami a mai napig rendületlenül élt mindannyiukban – legyen szó akár boszorkányokról, akár a varázslókról.
Az őszülő asszony ajkait halk sóhaj hagyta el, miközben egy finom mozdulattal hátraseperte a kontyából kiszabadult, most az arcába hulló tincseit.
Albus a mai napig megőrizte ezt a lénye mélyéből fakadó kisugárzást, aminek fénye egyáltalán nem kopott meg az elmúlt majd’ száz év során sem. Ugyanúgy képes volt lenyűgözni bárkit, amikor a kedves-kedélyes nagyapa szerepet sutba vágva szabadjára eresztette igazi énjét, valódi hatalmát.
Igen. A mai fiatalabb nemzedék, a Vitrol féle tollforgatók hajlamosak voltak megfeledkezni Dumbledore nagyságáról, kételkedve az okban, amiért még Voldemort is retteg az Igazgatótól.
Az emberek bolondok – szikrázott fel elméjében a cinikus gondolat, amiről rögtön tudta, hogy ez egy kellőképp mardekáros kinyilatkoztatás volt, s Perselus bizonyára büszke lenne rá…
Halványan elmosolyodott.
Perselus Piton… Nos benne is volt valamennyi a Dumbledore-féle erőből, de az övé sötétebben és kézzelfoghatóbban ölelte körbe a férfit, így az emberek, mivel nem váratlanul – mondjuk több éves ismeretséget követően – érte őket a tény felfedezése, kevésbé tartottak tőle.
És itt az újabb bizonyíték, hogy az emberek bolondok.
Minerva elgondolkodva tűrte ismét hátra a szeméhez hulló, makacs, sötétbarna tincsét. Kényelmesen elhelyezkedett a foteljében, és tovább gördítette az eddigi gondolatmenetét.
Szerette Perselus Pitont. Bár sose voltak olyan szoros kapcsolatban, mint amilyet fiatalabb kollégája és Albus ápoltak, ő maga is jól ismerte egykori tanítványát.
Ahogy felidézte maga előtt az ifjú Piton vonásait, hirtelen egy másik arc halvány képe suhant át képzeletbeli emlékhálóján.
Potter… No a fiú – vonásait tekintve – egyáltalán nem hasonlított az egykori mardekárosra, ám az aurája, a mágiája…
Ugyanez az erő lengte körbe Harry Pottert is, mint Dumbledore-t, vagy Pitont…
Mosolya finoman kiszélesedett, ahogy elképzelte kollégáját, amikor elé tárja új felfedezését, miszerint van valami közös Perselus és a Potter fiú között…
Minerva halk sóhajjal megcsóválta a fejét.
A világ minden galleonjában le merte volna fogadni, hogy a fiúnak fogalma sincs a benne rejtőző, és a körülötte lángoló mágia létezéséről.
És ez baj…
Potter nem bízik magában, és lassan már senki másban sem.
A komor gondolatra a maradék jókedve is tovaröppent, és immár aggódó tekintetét Albusra emelte.
- Még semmi hír Perselusról?
Az igazgató viszonozta a pillantását, és Minerva rádöbbent, hogy az előbbi, látszólagos jókedv csupán álca volt, ami ráadásul az ő megnyugtatására szolgált.
- Nem vagyok már gyermek, Albus! Nem szeretem, ha titkolóznak előttem! – csattant fel a nő griffendéleshez méltó dühvel.
A férfi halkan felsóhajtott, majd helyeslően biccentett.
- Tisztában vagyok ezzel a ténnyel, Minerva, de úgy érzem, amíg nincs okunk a valódi pánikra, annak lehetőségét is el kell fojtanunk.
- Tehát nincs hír Perselusról…
- A kastély jelzőbűbájai még nem aktiválódtak.
McGalagony biccentett, majd ismét a gondolatai kavargó örvényébe merült.
~*~
Váratlanul érkező, és még gyorsabban tovaszárnyaló esőfelhők gyülekeztek a Malfoy-kúria felett, megfosztva így a vidéket a nap aranyló sugarainak fényétől.
Az ódon kastély ebben a hirtelen jött félhomályban még ijesztőbbnek tűnt. Míg a hatalmas kapu, melyet cikornyás, tekergő minták tettek élővé, egy hatalmas, mindig éhes szájként sötétlett a kúria együttes hatásában, addig a boltíves ablakok, mint megannyi sötét szem, pislogtak a világra – vakon, élettelenül.
Ám, míg a külső szemlélődő csupán egy elhagyatott, régi épületet látott, addig odabenn, a falak mögött, a kúria sötétjében serényen folyt az élet.
Az ég hatalmasat dörrent, s, mintha a felhők a földi világot siratnák, zuhogni kezdett az égi áldás. A villámlással egyidőben a kúrián belül magasra csaptak a falakra függesztett fáklyák lángjai.
Perselus Piton egy sötét sarokba húzódva – az érdektelenség álarca mögül – figyelte a véres-gyilkos játékot, melyet a halálfalók folytattak a szerencsétlen mugli családdal.
Egy kisfiú nyöszörgései zengtek együtt a mennydörgés hangjaival…
Undorodott az egésztől, s csupán a háború évei alatt megedződött gyomrának köszönhette, hogy nem hányta el magát.
Mondván, hogy most nincs kedve az ilyesféle szórakozáshoz, kibújt a feladat alól, és inkább átengedte ezt a megtisztelő élvezetet a fiatalabb, és tettre készebb társainak, azonban a tudat maga, hogy nem tehet semmit az értelmetlen vérengzés ellen, megőrjítette.
Mellkasa előtt keresztbefont karjai dühösen egymáshoz szorultak, miközben sajgó hátát a hideg kőfalnak feszítette.
Sötét szemei egy pillanatra a Nagyúrra villantak. A hüllőfejű lény szadista élvezettel figyelte a tehetetlen muglik vergődését, karmazsinszín szemei lángoltak az eufória vonta köd mögött.
Perselus pedig csak állt, és figyelt, és nem értett semmit.
Tudata felfogta a látottak, hallotta a hangokat, érezte az emberi bűz és ürülék szagát, a vér keserédes illatát, amely a halálfalókat csak még inkább megrészegítette, ám maguk a tények nem álltak össze a fejében.
Ennek a mai gyűlésnek, a beteges élvezkedést leszámítva, nem volt semmi értelme – legalább is számára.
Ilyen pedig az elmúlt évtizedekben nem fordult elő vele. Bármelyik munkaadója előtt is állt – akár Dumbledore, akár Voldemort volt az – mindig rendelkezett valami halvány sejtéssel a vezetők jövőbeni terveit illetően. De most…
A délután folyamán felsajduló jegye fontos események bekövetkezésére, Voldemort határtalan öröme komoly problémára, saját megérzése pedig az évtized legnagyobb kibaszására utalt. S, ami a legnagyobb gondot okozta a bájitalmesternek, hogy jómaga a szemétdomb kellős közepén csücsült.
Dühösen elhúzta a száját, de a gesztus, a halálfaló-maszk takarásában rejtve maradt.
Voldemort boldog.
Azonban a gyűlés során nem árult el semmit a követőinek, öröme valódi forrásáról.
De a dolognak köze van Potterhez. – Ebben Perselus biztos volt. – Bár a Nagyúr csupán egyetlen mondatban említette a kölyköt, vérszín szemei abban a pillanatban megcsillantak az élvezettől, s a mágiája is érezhetően fellángolt körülötte.
Furcsa… Nagyon furcsa…
Ha a Nagyúr biztos a győzelmében, miért nem henceg el a részletekkel a híveinek is?
Perselus tekintete a halálfalókra siklott, akik mind mágikus, mind egyszerű, mugli módszerekkel kínozták a földön fetrengő szerencsétleneket.
A bájitalmester nézte ezeket a varázslókat, és hitetlenkedett. Ezek tartanák magukat szebbnek, jobbnak, értékesebbnek, minden más emberi lénynél a földön? Pont ezek? Ezek az érzelmi roncsok, akikből már minden emberség kiveszett? Saját vérük és származásuk, a közösségi öntudat árulói?
Piton mindmáig elszörnyedt a tudattól, hogy valaha, ifjonti hevülettel, ő is egy követ fújt ezekkel a gennyes alakokkal.
Ekkor hirtelen kirázta a hideg. Felkapta a fejét, és a tekintete egy vérvörös szempár figyelő pillantásával találta szembe magát.
A pillanat megfagyott számára…
Voldemort nem zavartatta magát a lelepleződéstől, még mindig őt nézte, ám eközben lelassított, lágy, mégis, Perselus számára ijesztő mozdulattal felemelte holdfehér karját, s hosszú, vékony, sötét erekkel hálózott mutatóujjával magához intette kedvenc méregkeverőjét.
Piton biccentett a mesterének, majd a tőle megszokott, hosszú léptekkel elindult a pódium felé, ahol Voldemort, mint egy kiskirály, pöffeszkedett.
Ám, ahogy a bájitalmester elhaladt a muglik vonagló teste mellett, mindent beragyogó fény töltötte be a hatalmas termet.
A villám valahol a közelben csaphatott be, mert rögtön a fényárt követően megdördült az ég is, kegyetlen, emberi fül számára ritkán érzékelt haraggal. A kúria ablakai kivágódtak, némelyikük hangos csörömpöléssel robbant milliónyi szilánkra, miközben hideg szél suhant be a mozdulatlanná váló terembe.
Voldemort lassan felemelkedett trónjáról, kígyószerű arcát a mennyezet felé tartotta, lehunyt szemhéjai meg-megrebbentek. A szél suhogó, sziszegő hangot hallatva száguldott a mágus felé, majd körülölelte annak alakját, fodrozódott körülötte, s lassan mind közelebb és közelebb simult hozzá – mintha eggyé váltak volna.
És Voldemort nevetni kezdett. Felszabadultan, törvénytelenül, beteges örömmel… Nevetett.
Perselus tudta, érezte zsigereiben, minden apró sejtjében, hogy ebben a néma, fagyott pillanatban, amelyben kínzók és kínzottak ugyanúgy mozdulatlanná dermedtek a félelem hideg ölelésében, valami végérvényesen megváltozott.
Mert a bájitalmester, az ősi, múltra visszatekintő klánok fia, az aranyvérű mágusok leszármazottja, ismerte a legendát gyilkos, keleti szélről, mely Jel volt. A halált hozó változás jele…
------------
- A történet elejében szereplő „elemzés” a http://209.85.129.132/search?q=cache:intxXtLH4EcJ:www.krisztus.ro/tortenelem2.php+Vall%C3%A1sok+hasonl%C3%B3s%C3%A1gai&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu – linken található meg. És félreértés ne essék, nekem tetszik maga a gondolat, a világvallások eredetének összekapcsolásáról. Azzal, hogy Perselus miként is vélekedik a témáról, senkit nem szeretnék megbántani, s a történetben az ő véleménye is változni fog, a későbbiekben:)
- Valamint James Frazer említett munkája nem pontosan arról szól, amilyen környezetbe beleültettem – a kritika által. Tulajdonképpen az ő írásának lényege, Frazer szavaival élve, hogy a vallás a mágiából nőtt ki, s hogy a vallás az emberfeletti hatalmak kiengesztelésének vagy megbékítésének eszköze. – Ezt úgy gondoltam, jobb tisztázni ;)
