Mikor süvít a néma kín
II. rész
Mikor süvít a néma kín…
Harry sikoltani szeretett volna, ahogy a szörnyű jelenetet figyelte, amikor a csöpp, fekete hajú gyerek eszméletét vesztve hullott a hideg padlóra, de képtelen volt irányítani a testét.
Vér fröccsent a kúria kőfalaira, majd lassú, ragadós masszakánt csordult le onnan. S Harry tehetetlen volt, néma szemlélője csupán a családot kínzó feketeköpenyes férfiak munkájának, akik most a fehér halálfaló maszk nélkül mozdultak. Így látszott arcuk minden mozzanata, az érzelmek, a beteges élvezet kirajzolódása.
S mindeközben Harry maga is érezte, ha csak tompult, álomszerű kínként is, a szerencsétlen muglik fájdalmát.
Minden olyan fura, szürreális volt. Az elmosódott, beszűkült alakok, a falakon lángoló fáklyák fénye, melyek azonban nemhogy reményt sugároztak volna a fiú számára, hanem megnyújtották az árnyakat, és a sötét még sötétebb vált általuk…
S ekkor kezdődött az igazi rémálom! Harry tudatából hirtelen eltűnt a kúria képe, a feketeköpenyes emberek kegyetlen szavai, a fojtogató fájdalom, s helyettük egyetlen, mindent elárasztó hang töltötte ki az elméjét.
Valaki nevetett.
Felszabadultan, törvénytelenül, beteges örömmel…
~*~
Mikor kinyitotta a szemét csak az elsötétített szoba bútorainak homályos körvonalait látta.
Nagyot nyelt, kiszáradt ajkai cserepesen dörzsölődtek egymáshoz, nyelve a szájpadlásához ragadt.
Valami kellemetlen, keserédes ízt érzett a szájában.
Talán vér…?
Remegő kezekkel tapogatózott a szemüvege után, és saját maga legnagyobb meglepetésére, meg is találta. Pedig úgy emlékezett, hogy amikor a földre zuhant, az okulár leesett az orráról.
Ezek szerint valaki utána hozta…
Ismét megnyalta kicserepesedett ajkait, majd lassú, öreges mozdulatokkal ülő helyzetbe tornázta magát, s egy esetlen mozdulattal a helyére biggyesztette a szemüveget. A szoba ugyan fókuszba állt végre, ám a hirtelen jött térváltozástól megszédült.
Ujjait a homlokához emelte, s erőst nyomást gyakorolt a halántékára. Ez régen mindig bevált, de most egyáltalán nem segített. Börtöne még mindig örült körtáncot járt körülötte.
Összeszorított fogakkal próbált meg kikászálódni az ágyból, hogy eljusson a mosdóig, ám reszkető lábai aktívan tiltakoztak a terv ellen. Tántorogva ment át a szobájában felhalmozódott tankönyv-kupacok mellett, s ahogy az ajtajához ért, kénytelen volt megkapaszkodni a fakeretben, nehogy összeessen.
Istenem, mennyire szánalmas – gondolta a fiú, miközben ujjai belefehéredtek a léc szorításába.
Majd egy erőtlen mozdulattal lenyomta a kilincset, és szinte kizuhant a folyosóra, ahol már nem az az éjszakai sötétség fogadta, mint a szobájában. Ide most beszűrődtek a délutáni nap meleg sugarai. Azonban a hirtelen jött fénytől Harry megtorpant, és mozdulatlanná dermedt. A váratlan mennyiségű világosság egy nem is oly rég tapasztalt élményt hozott felszínre benne.
Egy villám, egy fagyott, higanymerev pillanat, mely szinte átfolyik az idő hálóján…
Képtelen volt gátat szabni az elméjét elöntő emlékáradatnak.
A gyermek, a sikolyok, a fájdalom, a kegyetlen nevetés…
Ismét felcsendült benne az őrült kacagás, a torz hangok, a halk, csöpögés szerű kopogás… Most sem tudta még, hogy a látomásában sírt-e valaki, s az illető földre hulló könnyeinek felnagyított visszhangja csendül-e fel most benne, vagy pedig az emlékbéli zuhogó vihar esőszemei kopognak-e a lelkében…
De a beteges, kegyetlen emlékek megtették a hatásukat. Ismét rátört a hányinger, a látása elmosódott, lábait görcsös fájdalom rántotta össze.
Hirtelen az idő elvesztette lineáris vonalát, a percek egyszerűen kiestek a racionális érzékelésből, s a következő, amit felfogott, hogy a WC felett térdel, és kiadja a gyomra tartalmát.
Ismét vér ízét érezte az ajkai között…
Mi az isten van vele? – Ujjai belefehéredtek, ahogy a krémszínű porcelánt markolta.
Egész nyáron dolgozott, és ha nem a ház körüli feladatait látta el, akkor tanult. Minden szabad percét valami, olykor értelmetlen feladattal töltötte ki. Nem akart gondolkodni, és a munka volt az, amivel teljesen kikapcsolhatta az elméjét.
S a fizikai tevékenysége egyenesági következménye volt, hogy ő maga is megerősödött, átalakult.
Pont ezért, nem tudta megérteni, hogy mik ezek a hirtelen jött rosszullétek. Hisz Voldemort nem lehet… Nem érintkezett sem vele, sem más idegennel, sőt a házat sem hagyta el, mióta hazaérkezett.
Haza? – Elgondolkodva forgatta kissé ködös gondolatai között a szinte ismeretlen, érzéseit érintetlenül hagyó szót. – Otthon?
- Ugyan már… Ne álmodozz – mormolta magának, majd fájdalmas fintor kíséretében felállt a WC-től, s a mosdókagylóhoz vonszolta magát. Hideg vízzel kiöblítette a száját, majd megmosta az arcát is.
Egy kicsit jobb – tisztábbnak érezte magát. Vagy inkább… kevésbé mocskosnak. Hiszen tudta jól, hogy a halál, a gyilkosság olyan foltot ejt az ember lelkén, amit tisztítószer, fehérmágia egyaránt képtelen kimosni onnan. S az ő szívében már túl sok ilyen szenny volt ahhoz, hogy valaha is újra tiszta lehessen.
Sirius…
Azonban még arra sem maradt ideje, hogy keresztapja elvesztéséből fakadó, most ismét a szívébe maró fájdalmat egyáltalán felfogja.
A fürdő ajtaja hatalmas dörrenéssel vágódott ki, és egy paprikapiros fejű Vernon Dursley robogott be a helyiségbe.
- Kölyök… – Meglepetten megtorpant, ahogy észrevette a fiút. – Tökéletes. Most, hogy hajlandó vagy kidugni azt a hálátlan képedet a szobából, szíveskednél befejezni a délben oly látványosan félbehagyott munkádat?
Harry a mosdókagylóba kapaszkodva, a tükörből nézett vissza bácsikájára, de mozdulni egyelőre nem tudott.
- Nem hallottad, mit mondtam? – sziszegte dühösen a bácsi, egyre vörösödő fejjel. – És ne nézz így rám! Ha valami titkos csiribút használsz rajtam, esküszöm, kivégezlek! – mordult fel, majd termetéhez képest gyors, mennydörgő léptekkel a fiúhoz lépett, s durván elkapta annak nyakát.
Harryben benn akadt a levegő. Az erős kéz szörnyű béklyóként fonódott a torkára, elzárva így tőle az éltető oxigén útját.
De ez a férfit látszólag egyáltalán nem zavarta. Egy durva mozdulattal a mosdókagylónak lökte a fiút, majd arcát a tükörhöz nyomta.
Harry képtelen volt kiszabadulnia a szorításból, vagy küzdeni ellene – gyengének, kiégettnek érezte magát. Mint egy élettelen rongybaba vágódott a tükörhöz, arca nekiszorult a hideg tárgynak, melynek felülete hamarosan bepárásodott a fiú gyors, ziháló légvételei alatt.
Mégis látta magát, vagyis azt az idegent, aki a nyár folyamán átvette a helyét; közelről figyelhette meg saját, Vernon bácsi szorításától megvonagló arcát, melyből most hirtelen eltűntek az egyébként egyre férfiasabb jelek: a markáns, mégis arisztokratikus vonások, a határozottan ívelt szemöldökök és telt ajkak hullámvonala… Ám, ami Harryt meglepte, hogy képtelen volt elfordítani a pillantását saját, sötétzöld íriszeiről. Azok valami olyan valótlan szerű, földöntúli fénnyel ragyogtak ki az eltorzult vonások közül, hogy egy pillanatra ő is megértette Vernon dühét és félelmét… Maga is ezt érezte.
Megrémült önmagától…
Ön és közveszélyes – most már biztos, hogy Pitonnak igaza volt. Ismét fellángolt benne a kínzó bűntudat, a felelőtlensége miatti veszteség, a keresztapja nélküli élet rémképe…
- Eressz… – Hallotta meg váratlanul saját, rekedt hörgését. Tekintetével végre sikerült Vernonra fókuszálnia, ám a férfitől érkező pillantás nem sok jóval kecsegtette. – Kérlek… Engedj el… Befejezem a munkát… Jó leszek!
A férfi undorodva megcsóválta a fejét, még egyet lökött a legyengült kamaszon, majd kipenderítette a folyosóra.
- Nem akarlak a házban látni, amíg el nem végezted a melót.
Harry a falnak támaszkodva lihegett és próbálta összeszedni magát, hogy legalább egy elfogadó biccentésre teljen az erejéből.
A végeredményt látva Vernon dühösen becsapta maga mögött az ajtót, majd odabentről hangos üvegcsörömpölés hallatszott ki.
Harry keserűen megcsóválta a fejét, és tántorgó léptekkel a kert felé vette az irányt. Szerette volna minél előbb elvégezni a feladatát, hogy aztán begubózhasson a hűs szobája rejtekébe, kizárva gondolatai közül a rokonai gyűlölködését, saját kétségeit, félelmeit, és meg nem valósulható, önző vágyait.
Csak ez a nyamvadt gyengeség ne lassítaná! Átkozott napszúrás…
Ahogy kitárta maga előtt az udvarra nyíló, szúnyoghálós ajtót, a napfény hirtelen elvakította.
Ismét felvillant benne a délutáni látomás emléke, amire fázósan összeborzongott – még a forró időjárás ellenére is.
Jobbját ernyőként emelte a szeme elé – a nap elleni védekezésül –, majd, mikor észrevette a szomszédban, a macskáit etető Mrs. Figget, halvány, erőltetett mosollyal visszaintegetett a felé kalimpáló asszonyságnak.
¤~O~¤
Perselus Piton szénfekete szemei dühösen szegeződtek a Roxfort igazgatójának drága, perzsa szőnyegére.
Már fél órája itt ült, némán hallgatva Albus és Minerva McGalagony eszmecseréjét a baljóslatú szél eredetéről, mely után a halálfalók gyűlése kész káoszba fulladt, ám ő maga képtelen volt érdemben hozzászólni két kollégája társalgásához.
- Még mindig azt mondom, hogy a keleti szél, mint a neve is mutatja, Kína vagy India területéről eredeztethető, vagy talán Japánból? A felkelő, vérvörös napkorong országainak mindegyikéből ismerünk legendákat, amik…
- Mondjon valami olyat, drága Minerva, amivel még nem vagyunk tisztában – mordult fel halkan a bájitalmester.
Dühös volt. Iszonyatosan dühös. Semmit sem értett…
Az ősi, mágikus szél; a nevető Voldemort; a halálra kínzott család – és ő, mint a teljes kém-csőd.
Mi a fene történik? Mit és hol hibázott? Mióta nem vette észre a jeleket? – Ilyen, és ezekhez hasonló kérdések cikáztak a férfi gondolatai között, ám válaszra sehol sem akadhatott.
Enyhén remegő kézzel tűrte hátra ébenfekete tincseit, miközben tudatosan nem volt hajlandó észrevenni az Igazgató kutakodó tekintetét.
Ám Minerva döbbent-haragos „Szemtelen mardekárosa!” felcsattanását nem tudta reakció nélkül hagyni, s ajkait gúnyos horkantás hagyta el, mire az átváltoztatástan professzor – arcán látszólag dühös fintorral, a valóságban szomorú mosollyal – elhagyta az igazgatói irodát.
Perselus sejtette, hogy nem az apró sértése sarkallta eme tettre a tanárnőt, hanem inkább a tapintat, hogy kettesben hagyja a két férfit.
- Fiam, elmesélnéd még egyszer, kérlek, a gyűlés végét? – szólalt meg az ajtó csukódását követő percek némasága után Dumbledore. Kék szemei határozottan villantak a félhold lencséjű szemüveg mögött; hangja mégis lágyan, bátorítóan csendült.
Perselus egy pillanatra az igazgatóra pillantott, majd villámgyorsan elkapta tekintetét az ősz mágusról. Nem akarta látni a barátja szemeiben megbúvó, szánakozó együttérzést.
Tudta anélkül is, hogy Albus mennyire aggódik érte… Az igazgató Perselus minden egyes küldetését az utolsóként emlegette, és csupán a fiatalabb férfi makacssága volt az, ami meggyőzte, hogy nem zárattathatja le Perselus kémtevékenységét.
De most a bájitalmester saját képességeibe vetett hite is megingott.
Elgondolkodva forgatta meg az ujjai között tartott pálcáját, miközben tekintete üresen révedt a szoba egy távoli pontjába. Majd mély hangon beszélni kezdett.
- Minden annyira… – A szavak ismét beléforrtak, akárcsak az előző elbeszélése során. Zavartan keresgélte a megfelelő kifejezést, s ezalatt düh támadt benne a saját gyengesége miatt. – Teljesen irracionális volt. Furcsa, mondhatnánk, egyáltalán nem átlagos szél vágta szét a kúria ablakait, majd a Sötét Nagyúr köré fonódott, szinte eggyé olvadtak. És a Nagyúr nevetett, teljes eufóriában. Kiengedte a kezéből az irányítást… Én… – Hangja rekedtté vált, ismét érezte a félelmet, a rettegést az ismeretlentől. Voldemort effajta arca, ez idáig, idegen volt a követői számára, és ez így is volt jó.
- És utána? Mi történet, fiam? – Dumbledore előrehajolt kényelmes székében, állát sátorszerűen összetámasztott ujjaira engedte. És várt… Látta, hogy Perselus még mindig szinte sokkos állapotban van. Közel huszonöt éve ismerte az egykori mardekárost, de ennyire megrendültnek csupán egyetlen egyszer látta…
Perselus elhúzta a száját, majd megpróbálta összeszedni magát, ám az értelmetlennek tűnő mondatok megállíthatatlanul törtek elő ajkai közül.
- Uram. Ez nem… Nem Voldemort volt. Azt hiszem, valami több. Gonoszabb. Gyilkosabb! – Hirtelen ismét felvillant előtte a mugli kisfiú arca, fennakadt szemei, reszkető kezecskéi, ahogy az anyja felé menekülne. Ám az anyja már nem segíthet rajta… mert halott.
Az egykori mardekáros régi ismerősként üdvözölte a halál, a kín, a veszteség visszhangjait önmagában, ám a ma esti vérfürdő minden eddigit felül múlt. Voldemort ebben a meghasadt állapotban, a visszatérése óta először, igazán tombolt. Mint régen, még Harry Potter győzelme előtt, mikor a Nagyúr teljesen biztos volt saját mindenhatóságában.
Most ismét ezt érezte, a Jegyéből áradó kínon kívül. A Nagyúr örömét, hogy ő a Világ Ura…
A bájitalmester remegett belül, ám a külvilágnak – ez esetben Dumbledore-nak – igyekezett a higgadtság álarcát mutatni.
Megpróbált logikusan gondolkodni.
Az, hogy Voldemort ilyen szinten kiengedte valódi, őrült énjét, azt jelentette, hogy ismét legyőzhetetlennek érzi magát. Nem tart többé sem Albus Dumbledore-tól, sem attól az idióta kölyöktől…
Vajon mi történhetett? A fiú nem jelent többé veszélyt a Nagyúrnak… De ez csak akkor lehetséges, ha a griffendéles…
- Albus? Potter mikor adott életjelet legutoljára magáról? – Sikerült hangját érzelemmentes tónusúra finomítania. A kölyök sorsa nem érdekelte volna, ám, ha valóban igaza van a jóslatnak, akkor Potteren állt vagy bukott a varázsvilág sora… Ezt pedig, a fiúval életével ellentétben, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag eléggé fontosnak tartotta, ugyanis nem állt szándékában hátralévő éveit egy őrült, hatalommániás mágus elől menekülve tölteni…
- Körülbelül két hete beszámolt az egyik álmáról. – Hallotta meg Dumbledore hangját, mire gúnyosan elhúzta a száját.
- Nocsak, a fiú már álomnaplót is vezet? – Maga sem gondolta komolyan a szavait, de jól esett a fiún kélni a dühét.
Az igazgató helytelenítően megcsóválta a fejét.
- Az évvégén történt szomorú eseményekből okulva, te is tudhatnád, hogy a fiú álmai, vagy inkább nevezzük őket látomásoknak, igenis fontosak! – emelte fel hangját az idős férfi, s vonásai megkeményedtek.
Persze, ha Szent Potterről van szó, mindjárt fontossá válik még az utolsó, eldobott zoknija is – vágott vissza a bájitalmester gondolatban, de fizikailag csak felületesen biccentett az igazgató szavaira.
- Tudom – folytatta az ősz mágus –, hogy nem jöttök ki jól Harryvel, de ha vennétek a fáradtságot, mindketten, és hajlandóak lennétek félretenni az előítéleteiteket, akkor fantasztikus személyiséget találnátok a külvilágnak mutatott maszkok mögött. Azt mondtam, hogy mindketten! – ismételte meg magát Dumbledore látva kollégája fintorát.
Perselusnak erre is meglett volna a válasza, de érezte, hogy a szervezete a végkimerülés szintjén ingadozik. A több napja tartó álmatlanság, a Nagyúr megbízásai, és a mai kínzás, amely messze felülmúlta a cruciatus többszörös elszenvedését is, s amelyben ma minden halálfaló részesült – kivétel nélkül –, egyszerűen kiszívta az összes tartalék erejét.
Fáradtan elhúzta a száját, majd várakozóan Albusra pillantott.
- Most nem a Potterrel fenntartott, disszonáns kapcsolatom a lényeg…
Az igazgató beletörődő sóhajt hallatott, majd folytatta a kérdezősködést.
- Tehát Voldemort kiengedte az eddig tökéletesen elzárt, tomboló énjét. És azután? Mi történt, Perselus?
A bájitalmester dühösen összeszorította az ajkait. Hát ez se jobb téma… Most beszéljen Albusnak a halálfalókon végigvágó kínról? A leírhatatlan fájdalomról, melyből, azt hitte, csak a halál nyújthat majd feloldozást? Meséljen a sikolyok és a kacagás összeolvadásának groteszk szimfóniájáról?
Köpenye rejtekében ökölbe szorította a kezét.
- Nagyúr megkínozta a családot, s az érzésből egy kevés a halálfalóknak is jutott. Utána dehoppanált. A Nagyúr távozását követően, mi is eljöttünk… A tetemeket Féregfark gondjaira bízták.
Dumbledore hosszan figyelte fiatalabb kollégáját, aki mostanra a szenvtelenség álarcába burkolózott. Azonban nem hiába volt az igazgató az évszázad egyik leghatalmasabb mágusa. Észrevétlenül kiterjesztette a mágiáját a volt mardekárosa köré, mintegy lokátorként felfogva így a férfi testén végigvágtázó, apró remegéseket.
Az igazgató sebészi precizitással meg tudta mondani, hogy mit érez Perselus valójában: Fáradt fásultságot. Haragot. Gyűlöletet. Titkolt bűnbánást. Csalódottságot – önmagában. Gúnyt és Keserűséget – saját gyengesége miatt…
Dumbledore könnyedén felismerte a férfi aurájában égő érzéseket, s haragudott értük. Egyetlen embernek sem szabadna átélnie ezeket, főleg nem a vele szemben ülő alaknak, aki végigharcolta a háborút, feladta az életét és önmagát a világos oldal győzelméért. Nem szabadna, hogy pont neki kelljen Tom előtt a porban csúsznia! Hőshöz illő dicsőség járna Perselusnak – amiről az igazgató teljes bizonyossággal tudta, hogy Piton mindennél jobban megvetné –, de akkor is…
Halkan felsóhajtott, majd gyorsan visszahúzódott, mielőtt társa felfedezhetné, hogy őt analizálja éppen.
Ám a bájitalmester még ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy a lakosztályáig elvonszolja magát.
Remegő ujjakkal kutatott talárja milliónyi redője között, egy energianövelő főzet után, ám egyre idegesebbé vált, ahogy nem találta azt. Pedig biztos volt benne, hogy mielőtt elindult volna a gyűlésre, elrakott egy adagot. És nincs itt, mert… Biztos kiesett, vagy…
A gondolatai kezdtek széthullani, pedig mindennél jobban szerette volna elkerülni, hogy Dumbledore lássa a kiborulását. Eddig ez mindig sikerült. Mindig képes volt elvonszolni magát a hűvös, kis pincéjébe, s egy Ogden-féle Lángnyelv-whisky társaságában lerendeznie magában az érzelmeit, visszaszorítani mások szerint nem létező bűntudatát, elűzni a rémálom-kavalkádját.
De most…
Ujjai már dühös kétségbeeséssel rángatták a ruhája ráncait, amikor – számára teljesen váratlanul – egy erős kéz megszorította a vállát.
Döbbenten emelte fel éjfekete szemeit az előtte álló Dumbledore-ra, de képtelen volt megszólalni. Rá egyáltalán nem jellemző, hugrabuggos bámulással meredt az igazgatóra, s érezte, ahogy Albus szorítása még határozottabbá válik a vállán.
Az ősz férfi ajkai szomorú mosolyra húzódtak, miközben kristálykék szemei megértően, és Perselus számára érthetetlen okból, apai büszkeséggel néztek vissza rá. Majd az igazgató felé nyújtott egy bájitalos fiolát.
- Idd ezt meg, kérlek – mondta békés, szinte hipnotikus hangon az öreg, az ezt következő néhány szavával pedig elérte azt, amit senki más nem tudott volna rajta kívül, betört a bájitalmester háborgó lelkébe, és lecsendesítette azt. – Köszönök mindent, fiam… És most menj, pihenj. Ma már eleget tettél értünk; engedd, hogy innentől mi küzdhessünk…
Piton, merev tekintetét még mindig az igazgatóra szegezve, felhajtotta a kapott bájitalt. Érezte, ahogy a gyógyító főzet végigszáguld a testén, megbolygatva a mágiáját, kimosva belőle a fáradtságot, és a kimerültséget, tompa emlékké olvasztva a délutáni eseményeket – mintha egy sötét lepellel takarta volna le őket. És, bár a bájitalmester tisztában volt a ténnyel, hogy ez a megkönnyebbülés csupán ideiglenes, mégis, kimondhatatlanul hálás volt érte.
De még így, egyre tisztuló elmével sem volt hajlandó tudomást venni Dumbledore hálás szavairól, vagy a professzor szemeiben csillogó bizalomról.
Amint elég erőt érzett magában, felemelkedett a kényelmes karosszékéből, és a kandalló felé lépett. Ujjai a hopp-poros ládika irányába emelkedtek, de megakadtak félúton.
Fintorogva saját, szentimentális kedvétől, óvatos mozdulattal végigsimította a kandalló gyönyörű, márvány cirádáit, ügyes koboldkezek munkáit, miközben tekintete a most lángok nélküli, félelmetes szájként tátongó sötétségbe révedt.
Valami köszönetfélét szeretetett volna mormolni Albusnak, hogy ő nem méltó az öreg kedvességére, ám, amint szólásra nyitotta az ajkait, a kandallóban mélyzöld lángok csaptak fel, s először egy fiatal női kéz, majd a feldúlt arcú Arabella Figg jelent meg benne.
Piton meglepetten lépett hátrébb, hogy helyet adjon kandallóhoz siető Dumbledore-nak.
- Arabella! Mi történt? Valami Harryv… – Azonban a nő meg sem várta, hogy az igazgató befejezze a kérdést, rögtön közbevágott.
- Albus! Harry kikerült a védővarázslatok oltalma alól! Őt most…
- Az idióta kölyök! – morrant fel a bájitalmester dühösen. – Ha csak egyszer is…
- Elég! – sikoltott fel az asszony, és szemei kétségbeesetten ingáztak az igazgató és Piton között. – Albus, a gyerek nem önszántából ment el!
Az idős mágus közelebb lépett a kandallóhoz, arca évekkel öregebbnek tűnt, mint máskor.
- Mi történt?
Ekkor Mrs. Figg mellett egy újabb arc tűnt fel, a kandalló méregzöld lángjai között.
A bájitalmester csodálkozva térképezte fel a körülbelül Potterrel egyidős lány vonásait, a tengerkék szemeket, a sötétbarna, fiúsan rövid tincseket, s a szinte tündékre jellemző szépvonású arcot.
A lány idegesen pillantott a felnőttekre, majd rekedt, ideges hangon beszélni kezdett.
- Eeva M. Närhi vagyok, a családom húsz évvel ezelőtt költözött át ide, Finnországból… A szüleim mágusok, ahogy a nagyszüleim is. Otthoni képzésben részesültem a bátyámmal együtt, ezért nem járok a Roxfortba…
- Miss, nem vagyunk kíváncsiak az élettörténetére – morrant fel gúnyosan a bájitalmester. – Mi van Potterrel?
A lány összehúzott szemöldökkel pillantott fel a férfire, majd idegesen megjegyezte.
- Gondoltam, először célszerű vázolnom, hogy ki is vagyok… – Dumbledore helyeslően biccentett, de a szemei türelmetlenül villantak meg. A lány erre félénk hangon folytatta. – Egyébként valaha Harry osztálytársa voltam itt, Little Whingingben.
- Csodás…
- Perselus!
- Uram – nézett hirtelen a lány egyenesen az igazgató kék szemeibe. – Fogalmunk sem volt, hogy Harry az a Harry Potter, aki legyőzte Tudjukkit! Mi csak…
- Kérem, Kisasszony, beszámolna nekünk arról, hogy mi is történt egészen pontosan?
- Én hordom ki Harryék utcájában az újságokat, de ma késve kaptam meg őket, így csak most, délután mehettem házhoz velük. Útközben összefutottam a régi számtantanárommal, akivel elbeszélgettünk. Harry után is érdeklődött…
Piton gyanakvóan összehúzta a szemöldökét, és Albusra pillantott.
- Halálfaló?
- Dehogyis! – csattant fel a lány hitetlenkedve. – Csupán annyit kérdezett, hogy Harry folytatta-e a matekot. Tudja, valaha megyei versenyt nyert belőle…
A bájitalmester hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Még hogy a kölyök jó számtanból? Ha Potter kiemelkedő tehetségnek bizonyult a muglik között, vajon milyen lehetett a többi gyerek a tárgyból?
- Harry pont kinn dolgozott a kertben, mikor mi arra jártunk. – A lány keze feltűnt a lángok között, ahogy remegve beletúrt rövid tincseibe. – Így a tanár úr odaintette hozzánk. Beszélgettünk, de Harry végig nagyon furán viselkedett. Mindig többször meg kellett szólítani, ha kérdeztünk tőle valamit, a szemei zavarosak voltak, és a bőre sápadt. – Eeva egy pillanatra összeharapta az ajkait, majd tekintetét egyenesen a bájitalmesterre szegezte. – Iszonyatosan… Iszonyatosan remegett a keze. Először csak az… De utána már az egész teste. Megszédült, és kiejtette az ujjai közül a gereblyét… Megtántorodott, és próbált kapaszkodó után nyúlni, de a lábai összecsuklottak alatta és… – A kék szemeket vékony ködfátyol lepte el, miközben a lány ajkaira forrt a szó.
Perselus – az elnémult lányt figyelve – nem tudta megérteni, hogy, amennyiben az tényleg csak évekkel ezelőttről ismerte Potter, akkor mire fel ez a hatalmas sajnálat a fiú iránt? Mi az, amivel a fiú ilyen fanatizmust kiváltani az emberekből?
- És azután mi történt, Miss Närhi? – kérdezte csendesen Albus a beálló, némaságban.
Eeva nagyot nyelt, majd el-elfulló hangon folytatta a történetet.
- Harry a földre esett, és görcsösen rángatózni kezdett, a szemei… Fennakadtak a szemei, és csak a fehérje látszott. Nem kapott levegőt! És... És ő... – A lány arca eltorzult, ahogy felidézte az élményt, majd az emlékektől elborzadva hirtelen kirántotta magát a kandallóból. Ám vele együtt Mrs. Figg ősz kontya is eltűnt, s Perselusék már csupán a túloldalról átszűrődő kiáltást hallották.
- Átokverte boszorkánya! – csattant fel Mrs. Figg hangja. – Meg is éghettem volna!
- Sa-sajnálom…
A bájitalmester összenézett mentorával, majd annak helyeslő biccentését látva, behajolt a lángok közé.
Dühös volt a nők nyafogása miatt. Miss akárkicsoda a lelki nyavalyáit akár későbbre is halaszthatta volna! Most elsősorban a tényekre kellene szorítkoznia.
- Befejezné, amit elkezdett? – mordult rá a még mindig Mrs. Figg szőnyegén térdeplő, megszeppent lányra, aki nagyot nyelt, de még mindig nem tudott megszólalni.
- Nincs időnk, Hölgyem! Lehet, hogy Pottert és még sok más, ártatlan embert most kínoznak halálra! – Perselus sokadszor is hálát adott Merlinnek a mardekáros énjéért, ami alkalmassá tette őt az emberek manipulálására. A lány szemei most kétségbeesetten elkerekedtek a figyelmeztetését hallva, s a szavak ezután csak úgy ömlöttek az ajkai közül.
- A… A tanár úr átugrotta a kerítést, és Harry mellett termett. Felrántotta a fejét, hogy nehogy megfulladjon, mert… mert Harry hányt – a lány szemei ismét elkönnyesedtek –, és öntudatlan mozdulatokkal a mellkasát szorongatta.
Piton gondolatai szélsebesen száguldottak. A fiatal nő által leírt tünetek – együttesen – egyetlen komolyabb megbetegedésre sem hasonlítottak. De akkor…
Méreg.
A szó úgy süvített át a kusza tények hálóján, ahogy a tarolóátok választja szét a vízesések lehulló cseppfüggönyeit.
A lány szavai csak üres visszhangként jutottak csak el hozzá.
- Hívnom kellett a mentőket. A tanár úr odaadta a mobilját.
Mobil…?
Perselus halványan emlékezett a szó jelentésére. Mugli távközlési eszköz…
- Azok pár perc múlva már ott is voltak. Harry rokonai ekkor vették észre a felfordulást. – Eeva hitetlenkedve megrázta a fejét, miközben érezte, hogy arcán az elszörnyedés, és a megrendülés könnyei siklanak végig. – A nagynénje nem akarta, hogy kórházba vigyék! Majdnem… Majdnem felpofozott, amikor megtudta, hogy én hívtam ki a mentőket…
- Mondott valamit a nő? – Perselus hangja mélyen, határozottan csendült. Megpróbálta megfékezni a tomboló hisztériát, bár, ahogy a lányra nézett, rájött, hogy ezzel már egy kicsit elkésett.
Eeva esetlen mozdulattal megtörölte az arcát, majd egyenesen az idegen férfi sötét, félelmetes szemeibe nézett. Ám az ott látott, kegyetlen közönytől, ő rándult össze.
- Mrs. Dursley azt mondta, hogy Harrynek csak egyszerű napszúrása van, és hogy nem kell neki kórházi ellátás. De, uram! – Pillantását még mindig a tanáron tartotta. A szavak ijedten és értetlenkedve törtek elő az ajkai közül. – De, uram… Akinek csak egyszerű napszúrása van… Az nem hány vért!
Folyt. köv…
------
Nem tudtam, hogy kviblik és a hopp-hálózatra rákötött kandallók milyen viszonyt ápolhatnak egymással, de végül úgy oldottam meg, hogy nálam a kandalló használatához szükséges legyen számukra egy varázsló jelenlétére is... remélem nem gond...^^"
